Awela naplója

A fáradt dolgozónak

Ismerlek téged.
Te vagy az, ki este későn,
mikor már mindenki édes álmot lát,
fáradtan esel be az ajtón.

A kulcsot az asztalra dobod,
egy gyors vacsorát főzöl,
majd félálomban tömöd magadba,
bár alig csúszik le a torkodon.

Csak lazításra vágysz,
mielőtt elkezdődik az új nap,
de a szomorú daltól a rádióban
elered a könnyed, nem marad abba.

Csak olyan szeretnél lenni,
mint bárki más, akit ismersz.
De nem lehet, gürcölsz egész nap,
hogy meglegyen a napi betevő.

Reggel kezdesz az iskolában,
majd mehet a délutáni műszak,
és ha kérdezik, te miért nem mulatsz,
egy társad se érti, miért vonod meg búsan a vállad.

Abban reménykedsz, hogy ha ennek vége,
te is friss diplomával a kezedben,
mosolyoga lépsz az életbe.
Pedig te már rég ott vagy...

Talán azt hitted, ettől több leszel,
felkészültebb, érettebb,
de azért esténként azon tűnődsz,
talán máshogy jobb lett volna.

Szennyes edény a mosogatóban,
te pedig álmatlan álmodban.
Holnap újra kezdődik, de addig pihenj.
Megérdemled.

Keresem a miért?-eket, de nem jön a válasz.

Várom a magyarázatot, de nem hagyja el a szádat.

Némán hagyod el az otthont, amit kettőnknek teremtettünk,

mikor még azt hittük, egymásnak termettünk.

Ócska zene mellett ócska bor mosolyog rám.

Várom a Happy Endet, de hiába várom már.

Szívesen lennék én az az ostoba liba,

ki minden tenne ellenére rátalál az igazira.

Dehát ez nemcsak egy film, hanem a valós élet,

ahol valós nő és valós férfi születhet.

Ócska zene mellett ócska bor mosolyog rám.

A szívem darabokban. Valaki majd összeragasztja talán.

Merana legendája

Ó, árva gyermek!

Mi vitte rá lelked,

Hogy beleártsd magad

Az Élet nagy titkaiba?

 

Fiatal voltál még...

Tudatlan, halandó lény,

De mégis túllépnéd korlátaidat,

Hogy elnyerhesd a legfőbb hatalmat.

 

Jól választottál tanítómestert.

Bölcs, tudós öregembert,

Ki rájött az élet sok titkára.

Ám ennek megvolt az ára.

 

Elpusztult ő, halandó volt,

Hiába élt meg aggastyán kort.

De tudása nem veszett kárba,

Ott áll minden a könyvbe zárva.

 

Merana vaskos bőr könyvében.

Azt írta egész életében,

Míg kutatta a nagy tudást:

Hogyan állítsa meg az elmúlást?

 

Nagy titkokat rejt az a könyv.

Nagy tudást, mit egy rend örökölt.

Mert múltak gyorsan az évek,

S Merana mind vénebb lett.

 

Hiába a sok felhalmozott tudás,

Őt is utolérte a végzet, a halál.

De nem veszett minden kárba,

Könyvét örökölte diákja.

 

Tehetséges, fiatal lány,

Újabb, jobb út vár rád.

Terjeszd Merana tanát,

Ne titkold el munkáját!

 

S a leány, Merana vére

A következő néhány évre

Összegyűjtötte tanítványait,

Hogy nekik adja át titkait.

 

A tudást, mit a bölcsektől kapott

Örökül, s mi neki jutott

A világ hasznára fordítaná.

Átadná annak, aki méltó rá.

 

Mert az elmúlás úgyis egyszer

Utolér minden embert.

De nem kell velük vesznie

Annak, amiért eddig küzdöttek.

 

 

Halál

Titokzatos, félelmetes és mégis kíváncsisággal tölt el. Miért is élünk? Miért hal meg valaki kisgyermekként, míg a másiknak akár 100 év is adatik? És persze az örök kérdés: halálunk után mi lesz? Ennyi volt az egész vagy tartogat valami mást is az élet utáni időszak?

Nem hiszek a kísérletekben, abban, hogy ilyen meg olyan alagutakat láttak az alanyok. De közben azt se merem állítani, hogy utána átkerülünk valamilyen világba. Minden esetre megnyugtatóbb a tudat, hogy nem fogok örökre megszűnni és az életem és amit elértem, nem válik semmivé.

Nem hiszek abban sem, hogy idő előtt kell véget vetnünk életünknek. Honnan tudja egy öngyilkos, hogy utána jobb lesz? Egyáltalán nem biztos... Tekintve, hogy egyikünk se tud biztosat, akár még rosszabbul is jár, mintha itt marad.

Abban viszont hiszek, hogy meg kell várnunk, míg eljön a mi időnk, kinek előbb, kinek később. Nyilván okkal történik úgy, hogy különböző életkorban ér minket a halál, de én túl apró vagyok ebben a "rendszerben", hogy megértsem, miért.

Íme valami új. Sokat gondolkodok ilyesmiken, most le is írom.

 

Boldogság

Egészen apró dolgok is elegek ahhoz, hogy boldogok legyünk. Persze sokan nem ismerik be. De minek várni a telitalálatra a lottón, mikor az esélyünk majdnem a nullával egyenlő?

Az élet nagyon rövid. Mire észbe kapunk, már véget is ér. Ezért kell kihasználnunk minden pillanatot, hogy boldogan élhessünk. És bizony a boldogság nagyon apró dolgokon múlik. Nem kell hozzá pénz, karrier. Elég egy idegen mosolya, vagy egy kisgyermeké, elég, hogy van családunk, barátaink, akik mellettünk állnak.

Csak nemrég sikerült rájönnöm, milyen egyszerű is boldogan élni. Azóta mosolyogva megyek végig az utcán, élvezek mindent. Pedig nincs pénzem, jól fizető munkám... De minek is?

Sziasztok!

 Tudom, hogy haldoklik a blog, de nagyon el vagyok havazódva. Írtam azóta már egy csomó mindent, amint lesz időm begépelni fel is rakom, hogy legyen mit olvasni. Addig is ajánlom az összes többit. Hamarosan pedig filozófiai jellegűre is bővítem a blogot, hogy még érdekesebb legyen.:)

Emlékezés Senkire

Ó, azok a vörösen égő szemek!
Nézed, nézed a tükörben
Mégsem lesznek szebbek...
Nem, nem ebben az életben.

Pedig olyan szép lány voltál!
Csinos, szőke, okos.
De a lét, akit kifogtál,
Szépen a földbe tapos.

Fiatal arcodon sok a ránc.
Szépen túlhajtod magad,
Egyedül maradsz, nem lesz más,
Csak a vörös szemű, sápadt arc.

Ő köszönt majd minden reggel
Könnyeivel, míg egyszer, sírva
Túlborítod a nyugtatós üveget
És magad által léphetsz a sírba.

Nem számít, ki is vagy te egyáltalán?
Egy szürke, nyomorult kis senki.
Tanultál, dolgoztál, majd szépen elhunytál.
S hiába éltél, nem marad utánad semmi.

Karácsony

Hideg szél fúj, hull a hó,
Senki sincs már kint az utcán.
Idebent minden nagyon jó
Meleg, csillag csillog a fán.

Mindenki csendes, békés, nyugodt,
S bár nem tart ez sokáig,
Ezen a héten megváltozott
Az élet néhány röpke napig.

A szomorúság elszállt,
Bár lenne miért sírni.
Mégis... Itt az egész család,
Ennek érdemes örülni.

Ez most más, mint amit szoktam írni, tudom. Írtam egy novellát egy versenyre, a gép meg lehagyta a felét. Szörnyű érzés, hogy pont a vége hiányzik, persze el is veszett. Most megpróbálom pótolni. Nagyjából. Persze nem ugyanolyan, de már nincs mit tenni.

Bűn és vallomás éjszakája

Sosem felejtem el azt az éjszakát…
Egészen meleg volt aznap éjjel, már közeledett a nyár. Én mégis vacogtam vastag köpenyemben hazafelé a sötét utcán. Emlékszem, hányszor álltam meg ijedten, hogy ellenőrizzem, biztos takar-e mindent a köpeny, vagy esetleg előbukkanhat egy-egy foltos rész szégyellt ruhámból.
Nem is értem, miért csináltam ezt. Futottam néhány lépést, majd megálltam ellenőrizni öltözékemet. Pedig nyugodtan sétálhattam volna, ilyen későn már csend ül a kocsmákon és a lakóházakon is. Mindenki alszik, minden csendes. Csak én okozok zajt zavaros lépteimmel. Pedig bárki felismerhetne, itt élek, mióta az eszemet tudom. Én is ismerek itt mindenkit, hátha épp most néz ki valaki az ablakon…
A mozgásomon látszik, hogy valami nincs rendben nálam. Muszáj megnyugodnom. Hiszen ha holnap kiderül, mi is történt ma este, és esetleg valaki most meglát, rögtön tudni fogja, hogy én voltam. És nem derülhet ki. Most nem lehet. Még dolgom van, még sok-sok évnyi dolgom van, amit csak most intézhetek el, mert később már késő.

De miért is tette ezt velem? Miért? Én mindent megadtam neki. Szerető asszony voltam, mindig hűséges, lettem volna a gyermekei anyja… Ne beszéljek butaságot, leszek is! Csak nyugalom.
Még egy utolsó ellenőrzés. Rendben van minden, hatalmas köpenyem alatt semmi sem látszik, még mozgás közben sem. Így aztán megnyugodhatok, minden tökéletes, úgy nézek ki, mint mindig. A köpeny pedig érthető, éjjelenként nem tanácsos szép ruhában egyedül járni a várost, csak magamra vonzanám a részegek és bajkeverők figyelmét, én pedig egy tisztességes asszony vagyok, nem tehetek ilyet!
Körülnézek. Természetesen semmit sem látok, minden ablak sötét, még a jó öreg kocsmáé is, amit lánykoromban annyit látogattam. Akkoriban volt ám forgalom! Volt, hogy alig fértünk be az ajtón, annyi vendégük volt délutánonként. Persze több volt a verekedés is, fogta is a kocsmáros a fejét, miközben neje sírt a teljesen összetört bútorok fölött. Mára azonban sokkal kevesebb az utazó, kevesebb a vendég, ezért ők is bezárnak hajnalban. Tudják jól, hogy ilyenkor már nem jön vendég. Pedig ha ma nyitva lennének! Olyan jól esne egy kis szíverősítő, mielőtt anyám elé lépek!
Hosszú merengés után végre elindulok. Már nem futok, mint eddig, nem is állok meg, bár nagy a kísértés. Csak megyek egyenesen, nyugalmat színlelve. Nagy levegő, nagy levegő, nyugodt léptek… Igen, csak nyugodtan. Mindjárt jobban hasonlítok önmagamra. Persze csak messziről. Én magam se tudtam még akkor, hogy nem csak ruhám őrzi bűneim foltját, hanem egész testem, egész arcom is. Úgy nézek ki, mint a férfiak, akik épp vadászatról érkeznek haza, talpig mocskosan és véresen, és hiába ott a zsákmány, aminek az egész család örül, mégis érzik, milyen rémes dolgot tettek. Hiszen öltek! Hiába nyomják el ezt az érzést azzal, hogy csak a család érdekében tették, tudják jól, hogy egy másik családot árvává, özveggyé tettek.
Persze ez az érzés hamar elmúlik. A dicsőség, ami a tehetséges vadászt övezi, mindig felülkerekedik a lelkiismereten. De az én esetemben mi fogja elnyomni ezt a rossz érzést? Én nem híresztelhetem, mit tettem, mert ez nem dicső tett, mások szerint főleg nem, pedig nem is értik, miért tettem, hogy is érthetnék? Biztos máshol is megesik az ilyesmi, csak mások nem mernek tenni ellene. Hát én tettem! Nekem nem lehet csak úgy a szemembe hazudni, engem nem lehet csak úgy otthagyni, egyedül, azok után, amit én tettem! Én nem hagytam magam soha. Most is lépnem kellett.
Úgy elgondolkodtam, hogy majdnem tovább mentem édesanyám házánál. Már a fal végénél voltam, mikor ráismertem, és mintha álomból ébredtem volna, félig csodálkozó, félig fáradt arccal mentem vissza a bejárathoz. Felemeltem kezem, hogy kopogjak, de nem ment. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy anyámat zaklassam a tettemmel. Az asszonyt, aki óva intett a házasságtól, ő már rég megmondta, hogy mi lesz a vége. Akkor persze még nem hittem neki. Fiatal voltam, szerelmes. És persze függetlenné akartam válni. Pedig drága jó anyám sosem volt szigorú hozzám, hiszen csak én maradtam neki, miután apám olyan korán meghalt. Mégis, láttam a sok boldog párt és azt hittem, mi is örökké ilyenek leszünk majd.
Aztán jött a felismerés: tévedtem. A férjem számára a nő csak szolgának kell, akit láncra verhet élete végéig, és aki minden kívánságát végrehajtani köteles. Ennek ellenére én mindig is szerettem. Szerettem, mikor megvert, szerettem, mikor minden munkát nekem szabott ki, és szerettem még ma este is, amikor…
Hirtelen kinyílt előttem az ajtó. Anyám állt ott, gyertyával kezében, szigorú-szomorú arccal, mint szinte mindig. Azt se tudtam, mit mondjak neki. Most azonnal mindent el akartam mondani, sírni akartam, le akartam tépni a mocskos ruhákat, el akartam szaladni… És ekkor ő nem mondott semmit, csak átkarolt és bevezetett a házba. Feldúltságom egy pillanat alatt elmúlt. Újra az ő egyetlen kislánya voltam Legszívesebben ölébe bújtam volna, mint kiskoromban, mikor a vihar felvert álmomból.
A következő emlékkép már a szoba. Hogy miként is jutottunk oda, nem tudom. De itt már elengedett anyám, nyilván meg akarta tudni, mi történt ma éjjel. Nem titkolhattam semmit, látta, amikor elmentem, látta azt is, kihez megyek. És főként azt, hogy mikor megyek. Így aztán nem hazudhattam, de egyszerűen nem tudtam megszólalni. A torkomban a szorító érzés nem hagyott nyugodni. Elkezdtem sírni. Őszintén, hangosan, eltorzult arccal. És ez kellett ahhoz, hogy felszínre törjön az igazság.
Ledobtam köpenyemet, így ő is láthatta, hogy a ruháim végig véresek. Véres a lábam, és az arcom is, amit utolsó perceiben két kezével simogatott kedvesem. És ekkor eszembe jutott minden, ami aznap történt. Az, ahogy belopóztam a házába, a mi házunkba. Az, hogy nem én feküdtem ma éjjel a hitvesi ágyban, hanem egy olcsó kis nőszemély, akit az utcán szedhetett fel. Vagy talán nem is ott… Nem is kérdeztem meg, mielőtt féltékenyen rájuk rontottam. Férjem próbált lefogni. Tudtam jól, hogy erősebb, mint én, vert már meg többször is, tapasztaltam. Ezért nem is vártam egy pillanatot sem, rögtön előkaptam a kést, és a hasa irányába szúrtam vele. Aztán jött a nő. Őt nem tudom, hol találtam el, de szúrtam, nem is egyszer, sírva, dühösen. Csak akkor mentem vissza a férjemhez, mikor a nő nem nyögött többet. Neki elég volt egy szúrás, már nem akart tovább küzdeni ellenem. Félelemmel teljes szemekkel nézett rám, simogatta véres kezével arcomat, karomat. Hát szeretett! Csak ekkor jöttem rá. Akármilyen kegyetlen is volt, szeretett!
Ezt akartam elmondani anyámnak, de egyszerűen nem ment. Sírtam, mint egy aprócska gyermek, aki elvesztette legjobb barátját és nem tudtam mondani semmit. Aztán ledobtam a többi ruhámat is. Úgy álltam ott, mint mikor megszülettem, meztelenül, leendő anya az anyja előtt. Ekkor ő elmosolyodott megértően, odalépett hozzám, megcirógatta kerekedő hasamat, leendő unokáját, majd átölelt.
Erre nem számítottam. Azt vártam, hogy kiabálni fog, szitkozódni, mindenkinek elmondja, mit tettem, de nem. Ő csak ölelt magához, szorosan, én pedig álltam mozdulatlanul, lógó karokkal. Csak amikor engedett egy kicsit a szorításból, láttam meg könnyes arcát. És bármennyire is titkolta eddig, szemei most mindent elárultak.

Gyilkos állt a gyilkos előtt. Két nő, két hűtlen férfi neje, akik nem láttak más kiutat a reménytelenségből. Két nő, anyja és lánya, ugyanazon bűn mocskával fertőzve. Azon az éjszakán, amikor bevallottam anyámnak bűnömet és ő elmondta, hogyan is halt meg azon a nyári estén, röviddel születésem előtt az én apám.

Húzod az igát

Húzod az igát. Te barom!
Nyolc-tíz óra per alkalom,
Étlen-szomjan, szünet nélkül.
Úgyis feladod végül.

Húzod az igát, húzod egyre,
Röpke életed így telik majd le.
Tudta ezt jól bérmunás apád,
Tudta bölcsődet ringató anyád.

Húzod az igát. Húzd jobban!
Minek is? Fizetés nem jár több sokkal.
Legfeljebb annyi, hogy tudjon mit enni a család
És felnevelhess egy újabb generációnyi rabszolgát.